Lehajtom fejem, szemem becsukom,
s magam előtt látom az arcod,
érzem kezed érintését még kezemen,
s a gyász súlyát sebzett szívemen,
mert a fájdalom el nem múlt,
a kín immár hosszúra nyúlt,
nem feledem gyermekkorom éveit,
mikor anyám a karjaiban vitt,
mikor bekötötte lábamon a sebet,
mit a szódás kutyája rajta ejtett,
nem feledem azt sem mily féltőn ápolt,
de jó is volt mikor szigorral rám szólt,
féltett engem mindentől mi árthat,
mosta és vasalta kicsinyke ruhámat,
hozzánk Jézuska hozta a karácsonyfát,
a fa alatt hagyta mindig az ajándékát,
szép volt, nagyon szép, és nagyon jó volt,
de kár, hogy mindez már csak volt,
elmúlt a gyerekkor, elment egy édesanya,
siratom mindkettőt, gyógyír a fájdalmamra,
hogy míg dobban szívem, amíg élek,
addig bennem élnek az anyai gének,
bennem élnek az emlékek, bennem él a múlt,
mindennek hiány pörölyként reám súlyt,
elveszett tavaszok, fecskék a nyárban,
hóember építés vastag nagykabátban,
lehulló levelek szomorú őszben,
az egész világ idegen köntösben,
költöző madarak bár veletek mehetnék,
talán többé már vissza sem jönnék,
szomorú szívemben fekete a bánat,
elhunyt édesanyám sírok utánad. (saját)
